
Húsvéti tojások
Amikor elkezdtem, még nem volt semmi készen – még az alap sem. A zöld felületet is én raktam össze darabról darabra, mintha magát a földet építeném meg először. Ahogy egymás mellé kerültek az elemek, lassan kialakult egy tér, ami már nem csak alap volt, hanem egy hely, ahol történhet valami.
Innen indult minden. Elkezdtem benépesíteni apró részletekkel: virágokkal, bokrokkal, különböző árnyalatokkal, hogy ne legyen egyforma az egész. Nem terveztem túl pontosan, inkább hagytam, hogy alakuljon. A kert így lett kicsit szabálytalan, kicsit élő.
Az ösvény szinte magától kanyarodott végig rajta. Nem akartam egyenes vonalat – inkább egy olyan utat, amit a szem követni tud, ami végigvezet, de nem siettet.
A két nagy tojásnál éreztem először, hogy kezd összeállni az egész. Egyszerűen, rétegesen építettem őket, figyelve arra, hogyan hatnak a környezetükben. Nem a részleteik voltak fontosak, hanem az, hogy ott álljanak a kert közepén, és minden más hozzájuk igazodjon.
Ahogy haladtam, egyre több apró életjel került a helyére. Egy nyuszi a növények között, egy madár valahol a háttérben, pillangók a levegőben. Ezek nem külön-külön számítottak, hanem együtt – attól lett az egész több, mint egy épített jelenet.
A figuráknál már inkább érzésből dolgoztam. Az egyik nyuszis jelmezben odalépett a nagy tojáshoz, és festeni kezdte. Abban a pillanatban, hogy a kezébe került az eszköz, már nem csak egy figura volt, hanem egy mozdulat. A másik felmászott a létrára, mintha közelebbről akarná látni vagy alakítani a másik tojást. Az ösvényre pedig került valaki, aki csak végigsétál rajta – talán ugyanazzal a kíváncsisággal, ahogy én néztem az építés közben.
Amikor végül hátraléptem, már nem elemeket láttam. Inkább egy hangulatot. Valami csendeset és egyszerűt, ami nem akar több lenni annál, ami. És talán pont ezért működik.
Mert nem csak felépítettem ezt a kertet – hanem közben lassan meg is találtam.











2026 március 22, 18:36


